"Ahonnan egy álruhás angyalt tévedhetetlenül fel tudsz ismerni, az nem a jósága, nem a bölcsessége, nem is a csodatévő hatalma.
Az igazi angyalt a kedélyéről lehet megismerni. Lényéből szüntelenül árad valami megmagyarázhatatlan derű..."
(Müller Péter)
Elment és mi itt maradtunk. Amikor ennyire közel suhint a Kaszás, kicsit nő a bizonytalanságunk, s meginogni látszik az életbe vetett szikla-hitünk is. Semmi baj ezzel az érzéssel, csak hát megint láthatjuk: az élet egy felbecsülhetetlen kincs, ráadásul mindössze egy van belőle.
Amikor megismertük, átható mosolya, csengő hangja (az énekléssel feldobott, hétvégi takarításokat sosem feledem! :) ), hihetetlen nyitottsága, közvetlensége merőben új színt hozott az életünkbe. Nekem mindig az a vidáman, egyedien, feltűnően öltözött Gabi marad meg emlékezetemben, ahogy apró, de gyors léptekkel, mindig siet valahová, lázasan intéz, vagy szervez valamit, (Ki ne emlékezne pl. a Váci Tökfesztiválra, amit annyira szívén viselt, s amit mi is annyira szerettünk!) netán autóba, vagy biciklire pattan és nagy lendülettel elsüvít. Mégis, mindig van egy jó szava a másikhoz, aztán, mire felocsúdik az ember, Ő, arcán a megszokott mosollyal, már röppen is tovább.
Olyan volt, mint a gáz, a szó legnemesebb értelmében. Szinte pillanatok alatt betöltötte a rendelkezésre álló teret, nem lehetett nem észrevenni, vagy tudomást venni Róla. A találkozást követően azonnal ömlött belőle a szó, az élmények, totális támadást intézve a saját mondanivalónk ellen! :) Természetesen, mindig megkérdezte, hogy vagyunk, mi van velünk, de annyira élvezte, amit csinál, oly' nagyon szerette volna megosztani, szinte már az agyunkba és retinánkba égetni saját élményeit, hogy a legtöbb esetben, jó időre a szerencsés hallgatóság között találtuk magunkat. Sokat és szépen beszélt, soha nem volt pongyola és, bár aurája teljesen átlengte azt a bizonyos teret, mégsem feszítette szét soha. Nekem úgy tűnt, mindig és mindenre emlékszik: sosem felejtette el a jeles dátumokat, a születés- és névnapokat, ilyenkor, az elmaradhatatlan, vicces köszöntés mellé mindig hozott egy kis, személyre szabott ajándékot is. Az előzőleg leírtakhoz szinte már "jár" egy szép és összetartó család, s bizony, nem tudok mást írni, mint, hogy olyanok vették körül, akik nagyon szerették, s akikhez Ő is hihetetlenül ragaszkodott.
De ez csak az igazság egyik része. Mi, kvázi kívül(de mégsem ott)állók azt hittük, jól tudjuk, milyen: egy életet szerető, állandóan mozgásban lévő és az ehhez illő, magas fordulaton járó, munkáját szerető Nő. Hirtelen jött, szörnyű betegsége alatt egy másik Gabriellát is megismerhettünk. Az EMBERT, aki képes volt szembenézni a Rosszal, aki a tömérdek szenvedés ellenére is derűs nyugalommal viselte a megpróbáltatásokat és hősiesen harcolt az Élet oldalán. S, ha a néha mégis megingott a hite, a már előzőleg említett család nem hagyta, hogy feladja, hogy a semmibe vezető úton induljon tovább. Több új hatás érte ebben az időben, melynek köszönhetően hatalmas békével és bölcsességgel a szívében búcsúzott az itt maradottaktól.
Én éppen az előbb leírtak okán remélem, hogy a düh, a csalódottság és a bánat nem bénítja a Hozzá legközelebb állókat, hanem szomorkásan derűs orcával fordulnak a másik, egymás felé, és régi-új életüket úgy folytatják majd, ahogy Ő kérte tőlük.
Gabi nem olyan volt, mint egy angyal, de Müller Péter szavaival élve, lényéből szüntelenül áradt valami megmagyarázhatatlan derű. Akkor is, ha mérges volt, ha fáradtan jött haza, s betegsége ideje alatt is. Nagyon jó ember volt és én ezt csak egyetlen alkalommal mondtam el Neki. Igen, akkor.. Ám, azokat a perceket sosem fogom elfelejteni. Olyan ostobák vagyunk, mi emberek, sokszor még a hozzánk legközelebb állóknak sem mondjuk el ezeket a teljesen nyilvánvaló dolgokat! Mosolygunk, udvariaskodunk, mellébeszélünk. Ahelyett, hogy.. Tanulnunk kellene ebből. Most éppen az Ő történetén keresztül, meg kellene értenünk valamit ebből az lét-elmúlás-szeretet katyvaszból, hogy mások, többek lehessünk egy kicsit. A lecke adott, a feladat borzasztóan nehéz.
Az előzőleg már említett gáz szó, egy alternatív értelmezés szerint jelenthet akár szellemet, vagy lelket is. Múlt vasárnap, ez a lélek, életében először mégsem maradt meg a betöltendő térben, túlnőtte, elhagyta azt, mérhetetlen űrt teremtve sokunk lelkében. Talán a fizika és biológia törvényei szerint tette mindezt, de az is lehet, hogy angyalszárnyakon távozott ebből a világból.
Csak egyben vagyok biztos, hogy mindezt a megszokott, csendes derűvel a szívében tette.
Olcsó, finom, tápláló és még csak nem is egészségtelen. Mi az? Valószínűleg, kevesen vágnák rá azonnal, hogy ez a sertésmáj. A és különféle B-vitaminokban, vasban gazdag, egyedül talán a magasabb koleszterin-tartalma ijesztheti el az igazán egészségtudatos versenyzőket, ilyen emberek azonban elvétve olvassák a Piackommandó írásait. Van a májnak egyfajta negatív megítélése a mai társadalomban, azon belül is főként a fiatalok között. Említésére fintorgás, fejrázás, rosszabb esetben fujjolás a reakció. Persze, a Meki, meg úgy általában a gyorskaja, az utcán vételezett, csoffadt pizzaszeletek, na azok mennek. Megváltoztatni persze nem fogunk senkit, gasztro-bloggá pedig végképp nem szeretnénk átminősülni, csupán megmutatunk 1-2 apróságot, ügyes trükköt, ami talán más megvilágításba helyezi ezt a fajta belsőséget, s kedvet csinál a belőle készíthető ételek fogyasztásához.
A Piackommandó mindig különösen nagy figyelmet fordított a gasztronómiára. Tény, hogy nem a Michelin-csillagot viselő éttermeket látogatjuk heti rendszerességgel, ahol szakemberek, földi halandó számára érthetetlen kommentek kíséretében, pöti adagokat tesznek elénk. Nincsen baj ezekkel sem, de kérem szépen, mi enni szeretünk! De ezekről biztosan születik majd jó néhány írás a közeljövőben. Viszont. Valamelyik nap, Atti talált egy érdekes fotót, melyet "vérbolt" néven publikált a Piackommandó Facebook oldalán. Az események innentől felgyorsultak: nem hagyott nyugodni a dolog, kinyomoztam, pontosan hol is készült a kép. Azonban nem én voltam az egyedüli, akit felkavart: még privátban is érdeklődtek, hogy hol lehet ez a csodás hentes, vagy egyáltalán, hol lehet manapság - nem hurka formájában - sült, hagymás-fűszeres vérhez jutni? Vagy bármilyenhez. Mert, úgy tűnik, teljesen eltűnt a kereskedelemből. Tudom, menjünk disznóvágásra. Meg egyébként is, undorító. Nos, egy frászt!
Az elmúlás egy megszokhatatlan érzés, miközben tudjuk jól, hogy természetes velejárója földi létünknek. Nyugalom, nem fogok senkit unalomig ismételt közhelyekkel, ezerszer hallott idézetekkel, vagy dogmákkal lassú alvásba ringatni, sőt: ettől kezdve jórészt a saját gondolataimat írom le. Úgy tartom, minél masszívabb és régebbi az érzelmi kötődés valakihez, vagy valamihez, annál erőteljesebb az elvesztését követő érzés, mélyebb és tátongóbb az űr, amit maga után hagyott.