Az elmúlás egy megszokhatatlan érzés, miközben tudjuk jól, hogy természetes velejárója földi létünknek. Nyugalom, nem fogok senkit unalomig ismételt közhelyekkel, ezerszer hallott idézetekkel, vagy dogmákkal lassú alvásba ringatni, sőt: ettől kezdve jórészt a saját gondolataimat írom le. Úgy tartom, minél masszívabb és régebbi az érzelmi kötődés valakihez, vagy valamihez, annál erőteljesebb az elvesztését követő érzés, mélyebb és tátongóbb az űr, amit maga után hagyott.
Nos, valami ilyesmi történik ezekben a napokban velem, velünk, ezzel a sokszínű és szinte minden tekintetben különböző kis társasággal: elvesztettünk valamit, ami a szó fizikai értelmében igazán sosem volt a miénk, mégis évtizedeken keresztül így, vagy úgy, de az életünk részét képezte.
2013. október 13-án bezárta kapuit (tényleg, kettő volt neki!) a kisváci Szunyogh Kocsma.
Megboldogult Apám mondta sokszor, hogy az italboltok mindig életben maradnak, ivó biza nem megy tönkre! Lehet, hogy időnként nehezebb az élet, a boldogulás, de a kikapcsolódás eme formáját mindig művelik majd az emberek. Megvallom, magam is így gondoltam ezt, egészen a közelmúltig, de ne szaladjunk ennyire előre! Viszont, ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, kattintsatok a "tovább"-gombra!
Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki hamvas ifjúsága első stika söreinek egyikét a Szunyiban fogyasztotta el. Bringa letámaszt, aranyló nedű kikér és padon sütkérezés közben hamar lecsúszik a hideg, folyékony kenyér. A mai napig él bennem az érzés, milyen jól is esett a tiltott gyümölcs! Körülöttem zsongás, madárdal, jókedv, az emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, s közben szomjasak sem maradnak. Azt hiszem, a bejárat előtti piros lócán ülve ittam az első és az utolsó, innen származó italok egyikét is.. Jó volt ott ejtőzni. Az ember amellett, hogy nem távolodott el a zsebpénzén vett, vagy szülinapra kapott biciklijétől, figyelhette az utca, a városrész történéseit. Nagy beszélgetések színhelye volt ez a hely is.
A Szunyogh Söröző hőskora és legendás évei Szunyogh József és Molnár Imre nevéhez köthetők, akik a régi, váci labdarúgás ismert figurái voltak. Sok hasonló műintézmény üzemelt és él még ma is a városban, ami mégis kiemelte a tömegből ezt a régi kisváci udvarházat, az a helyben főzött, házi sör. Ez nagy újdonság volt az akkori Magyarországon, megelőzve a ’90-es években beinduló „sörfőzde-boom”-ot, amikor igen csak elszaporodtak a házi főzdék, illetve terméküket árusító italboltok. Imádtam a kisváci sört, azon belül is a szűretlent. És nem azért, mert pár forinttal olcsóbb volt, mint átlátszóbb testvére. Egész egyszerűen vadabb, izgalmasabb, zamatosabb, számomra különlegesebb volt a sima világosnál.
A Szunyogh tipikus, fém székes-asztalos, pultot támasztós kiskocsma volt, hangulatos kerthelyiséggel, tekepályával. Ez utóbbi sajnos ma már csak saját maga karikatúrája, az utolsó golyóbis az ezredforduló előtt gördült végig szürke betonján. Főleg nyáron volt jó üldögélni kissé avitt napernyők alatt, egy dunai strandolás, vagy egy fárasztó kerékpározást követően. Vagy, csak úgy :). Megfordult itt öreg, fiatal, kisgyermekét babakocsiban tologató pár, a városba véletlenül csöppent idegen, mindenkit szívesen fogadott és kiszolgált becsülettel. S lássuk be, a pubok, loungeok és bárok időszakában is remekül megállta a helyét. Vagy mégsem?
Közel 30 év után új időszak kezdődött. Egy, már addig is ott tevékenykedő fiatalember vette át az uralmat a hely felett, a törzsgárda pedig kíváncsian várta, hogy muzsikál majd. Előre le kell szögeznem, hogy írásom innentől még szubjektívebb lesz: Gyuszi a barátom. Már vagy negyed évszázada. Elég sok időt töltöttünk együtt a sportpályán, s azon kívül is. Azt hiszem, ismerem Őt annyira, hogy tudtam: jól fogja csinálni ezt az embert próbáló munkát. Bizonyos tekintetben tévedtem, mert amit véghezvitt, felülmúlta a várakozásaimat! Pedig korcsmárosnak lenni több, mint szimpla meló. Az maga az élet, napi - majdnem - 24 órában. És Ő ezt végtelenül komolyan vette. Amellett, hogy megtartotta a Szunyi régi értékeit, szépen belecsempészte saját ötleteit, fiatalos kreativitását a történetbe, melynek eredményeként az utóbbi 3 évben volt itt rallye-party, főzés, kiállítások, de ami a legfontosabb: tavasztól őszig, heti rendszerességgel ingyenes koncertekre járhatott az Istenadta. És nem is kevesen! Jó volt nézni, ahogy Kedvese, családtagjai (Köszi, Pempő, hogy még a legreménytelenebb helyzetekben is szereztél nekünk asztalt! :) ) fáradhatatlanul dolgoztak azért, hogy a tánctól, énekléstől kiszáradt torkú vendégek ne maradjanak szomjasak. Sorolhatnám a jobbnál jobb estéket, éjszakákat, de a blog.hu tárhelye is kevés lenne hozzá, így csak a legemlékezetesebb, 2011-es őszi finálét említeném meg. A hétvégi bulik etalonja, ami azóta is gyakori téma a baráti körömben. Aki ott volt, tudja, miről írok.
Az idő kérlelhetetlenül rohant, s a Dózsa 37-ben látszólag minden szép és jó volt, legalábbis, mi így láttuk. Gyuszi továbbra is mosolygós, optimista és nagyon profi srácként üzemelt, de egyre gyakrabban említette meg a bevételek csökkenését, az országban máshol is érezhető gazdasági nehézségeket és bizony, még mi, kizárólag folyékony betevőnkre koncentráló ittasok is észleltük a következményeket: a kevesebb vendéget és a kocsmája előtt egyre gyakrabban üldögélő Főnököt. Aztán jött az első "pletyka", hogy közeledik a vége, azonban az igazi gyomros akkor ért, amikor ezt az Illetékes mondta el, a bejárat előtti dohányzás közben. Esteledett már, a cigaretta vége vörösen parázslott a sötétben, akkor és ott úgy éreztem, az én szívemet is égeti egy kicsit. Innentől már nem volt visszaút: a napok egyre gyorsabban teltek, Atti haverommal pedig mindig megpróbáltunk valamilyen ürügyet találni, hogy benézhessünk egy fröccsre, sörre. Nem mintha az elmúlt években ez másként lett volna: a hely egyfajta stabil meeting point volt, ahová pár perc alatt oda lehetett érni. Hányszor hallottam vasárnap délután a telefonomban az "Egy ital a Szunyoghban?" kérdést..
Eljött a záró hétvége. Két, teljesen különböző hangulatú estét töltöttünk el a törzshelyen. A pénteki egy felhőtlenül vidám, vicces, a nem létező magyar focin röhögős összejövetel volt, de már akkor is tudtuk azt, hogy a vasárnap teljesen más lesz. Nem tévedtünk. Bár jókat beszélgettünk és sokan eljöttek, ennyit talán még sosem sóhajtoztam életemben, nem is beszélve Attiról. Pedig megkaptam az egyik, használaton kívüli kocsmapultot, s a végén tulajdonomba került az a falióra, amivel már oly régóta szemeztem. Szívszorító volt látni, ahogy a törzsvendégek, szomorkásan mosolyogva hazavisznek egy-egy, nekik kedves, vagy emlékezetes tárgyat - egy poharat, poros képet, táblát, kis darabka történelmet, ami által a Szunyi talán tovább él majd az otthonukban. Mert a szívünkben biztosan, ez nem is lehet kérdés. Utolsó este ide, vagy oda, Gyuszi a szokásos volt. Kiszolgált, beszélgetett, tette a dolgát, mosolygósan. Egy kicsit tán feszültnek tűnt, de ki csodálkozik ezen..? Aztán, többszöri hosszabbítást követően eljött az elkerülhetetlen: az ajtó bezáródott, a lakat szokás szerint rákerült a rácsra. De másnap, s azóta sem került le róla.
Tétova mozdulatok kíséretében elindultunk hazafelé, s én valami olyasmit motyogtam, hogy "Most valami olyan történt, ami holnaptól komoly hiányt generál majd". Haver erre csak annyit válaszolt: "Várd csak meg a jövő pénteket és akkor beszéljünk erről." Na, igen.
Most megint itt a hétvége, én pedig ülök a számítógép előtt és a bevezetőben leírtakat (no, meg Atti barátom szavainak igazságát) érzem: egyszerre vagyok szomorú a jelen vesztesége okán, miközben a mérleg másik serpenyőjében csillogó emlék-sokaságot rendezgetem, s egy újabb sóhaj kíséretében, azt hiszem, sokunk nevében írom le:
Köszönünk mindent, Gyuszi!
